A külföldön szerencsét próbáló séf pályafutása kapcsán beszélgettünk: Hogyan látja a kiutat a szakácspálya kilátástalanságából? Miért nem kapott szerinte csillagot az Alabárdos? Hogyan fogyott el mögüle a megfelelő kéz? Mit szólnak a magyar konyhához külföldön? Séfportré.

Emlékszik arra, hogyan kezdődött az érdeklődés a főzés iránt?

Tisztán emlékszem, hogy körülbelül 12 éves koromban tudatosult bennem, hogy szakács akarok lenni. Arra viszont nem tudok válaszolni, hogy miért. Nincs a családban senki, aki a vendéglátásban dolgozott volna, nincs zseniálisan jól főző családtag. Ezt egy kicsit persze árnyalhatjuk, hiszen a nagymamám jó süteményeket készít, édesanyám pedig jól főz. Én mindenesetre nem láttam őket a konyhában, mert munkáscsaládból származom, így nem nagyon jutott idő a konyhára. Internet sem volt még akkor, ahonnan jöhetett volna az indíttatás.

14 évesen, amikor pályát kellett választani, három helyre adtam be a jelentkezési lapot, mind a három szakácsképző iskola volt. Akkoriban óriási túljelentkezés volt ezen a területen, de segítséggel sikerült a legjobb iskolába bekerülnöm, és gyakorlati helyre a Flamencóba mehettem, amely nagyon jó indulás volt. Itt Lusztig Tamás séf úrtól nagyon sokat tanultam mind emberileg, mind szakmailag. Innen aztán egyből az Alabárdos étterembe mentem még Jakabffy László igazgatása idején. Végül is, kisebb megszakítással, itt 20 évet töltöttem.

bicsar attila int2

(foto:Sauska 48)

 

Itt hogyan jutott előre a séfkabátig?

Eleve kis létszámmal dolgoztunk, így nem volt annyira nehéz az előmenetel, és vélhetően Jakabffy úr is látott bennem fantáziát. Én abban az időszakban kerültem fel, amikor Vidák Zoltán érkezett, Kovács Lázár pedig éppen akkor szabadult fel, mint tanuló, és nálunk kezdte a munkát. Öt év elteltével aztán Vidák Zolival együtt séfek lettünk és Lázár lett a helyettesünk. Akkor úgy éreztem, hogy szükségem van némi külföldi tapasztalatra, kihívásra, és kaptam egy olyan lehetőséget, hogy Ausztriában, Bécs mellett eltölthettem fél évet egy golfétteremben. Itt nem is annyira a színvonal volt a fontos, hanem az, hogy megtanított önállóan dolgozni, hiszen egyszemélyes konyha volt, és a kisegítőn kívül csak magamra számíthattam. Ebből a tapasztalatból mind a mai napig tudok meríteni, mert soha nem esek pánikba, ha valaki nem jön be dolgozni.

Innen a Bank Center étterembe jöttem vissza, amelyből a parti szerviz cégünket üzemeltettük, de csak úgy kaptuk meg a konyhát, hogy hétfőtől péntekig a bankárok ebédjét mi szolgáltatjuk. Elsőre nem tűnt nagy kihívásnak, így belevágtunk. A modern önkiszolgáló étterem egy nagyon elegáns márvány-gránit épületben volt az Arany János utcában, ahová kívülről is bárki bemehetett. Elsőre úgy hittük, hogy gyerek­játék lesz üzemeltetni, de nem gondoltuk, hogy napi 600 fős vendégszámra tornássza fel magát a hely. A népszerűsége miatt annyi energiát vett el a partiszerviz elől, hogy már nagyon hosszúak lettek a napok, és mindig mozgásban voltunk valahol az országban. Ez a három év megtanított a gazdálkodásra és logisztikára, de szakmailag nem nyújtott elég kihívást. Akkor már Kovács Lázár volt a séf az Alabárdosban, akivel végig tartottuk a kapcsolatot, és végül 2002-ben visszakerültem az étterembe, vállalva a helyettes pozíciót. 2004-ben azonban már én lettem a konyhafőnök, mert Lázár inkább a médiára koncentrált. Ekkor jött egy tulajdonosváltás is, amikor Andrusch Péter érkezett Jakabffy László helyett.

Ő teljesen más szemléletet hozott az étterembe. Jakabffy Lászlónál a szakmaiságot tanultam meg, míg Andrusch Péternél az üzletvezetésbe is lett belelátásom. Neki mind­emellett más kapcsolatrendszere volt, hiszen a Hyattben dolgozott, és bejárta a világot. Általa ismertem meg Kiss Jánost is, a Hyatt éttermek corporate chefjét, aki így az összes Hyatt étterem séfjének a főnöke volt. Ő még 2005-ben hívott ki magához Chicagóba. Onnantól kezdve teljesen megváltozott az életem. Akkor döbbentem rá, hogy Úristen, mit is csináltunk eddig?! Innentől teljesen másként láttam a konyhát. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy az lettem, aki vagyok.

Mi az, amit ott látott?

Az alapanyagok magas szintű kezelését, hogy hogyan építették fel a konyhát, mennyire fókuszálnak arra, hogy a tányé­ron megjelenő étel legyen a lényeg, és ne a díszítés. 12 éve Magyarországon még nagyon sok energiát fordítottunk arra, hogy feldobjuk a látványt. Nyilván nem a salátalevél-paradicsom-narancskarika kombinációt használtuk, de például tésztát sütöttünk a tányérra, ami szintén nem volt odavaló, nem segítette az ételt, legfeljebb látványban, viszont sok időbe tellett. Kiss Jánosnak ez volt az első mondata, amikor életemben először láttam, és elkészítettem neki öt-hat ételt: „Kisfiam, ezek nagyon jók, de minek fordítasz annyi időt arra, hogy ilyen díszeket készíts, amikor ugyanezt az időt azzal is tölthetnéd, hogy az étel még jobb legyen: a mártást így tovább lehet főzni, jobb ízpárokat lehet kitalálni, és amúgy ezek nem is valók a tányérra.”

Aztán ahogy hazajöttem, másképpen írtam az étlapot, másképpen gondolkodtam.

bicsar attila portre2

(foto:Sauska 48)

Miben történt az első változás?

Fent voltunk a Budai Vár kellős közepén, és mindenkinek meg akartunk felelni. Úgy gondoltuk például, hogy csak ­drága alapanyagokat kell használnunk és tengeri halakat ­adnunk, mert ettől lesz fine-dining az étterem. Az évek során be­bizonyosodott, hogy ez nem így van. Leginkább azt értettem meg, hogy tudnunk kell, kinek főzünk. Itt 70-80 százalék­ban külföldiek voltak, és javarészt olyan országból jöttek, amelynek volt tengere, így tudták, hogy ott a legfrissebb a hal, ezért nálunk nem is azt választottak. Ha halra voltak kíváncsiak, akkor az a magyar hal volt. Nálam ezek letisztultak, és innentől kezdődött egy új korszak.

A rendszerváltás után a szállodák helyett az Alabárdos vált olyan helyszínné, ahol tanulóként az alapokat meg lehet szerezni. A hazai éttermi világban az étterem olyan műhely lett, ahonnan jó szakácsok kerültek ki, akik itt fejlesztették ki a bázisképességeiket…

Ez elsőként még Jakabffy Lászlónak köszönhető, aki ugyancsak a szállodai világból, a Fórumból érkezett. Ő szeretett tanulókkal foglalkozni – nagy gondot és energiát fordított a tanításukra. Miután ő elment, ez a szemlélet megmaradt az étteremben. Ma így visszagondolva, ez bennem egyáltalán nem volt tudatos. Kaptuk a tanulókat, és ha már itt van ennyi ügyes fiatal kéz, akkor megpróbálja az ember a saját hasznára fordítani. Ez mindenhol így működött, de az Alabárdos annyival más helyzetben volt, hogy használhatott különleges, nehezen elérhető alapanyagokat, mint a homár vagy a kaviár. Nálunk pedig más, nagyobb helyekkel szemben semmi nem volt elzárva. A kis konyhában nem is lehettek titkok, de amúgy is mindenbe bevontuk a tanulókat.

Magát, mint oktatót, tanárt milyennek látja?

Nem szeretem ezt a szót, mert ez sem volt tudatos.

Pedig sokan önben látják a mentort, aki segítette őket a pályájukon…

Ez nagyon jó érzés, és csak egy-két éve tudatosult bennem, hogy ez így van, és látom, megérte ennyi energiát fektetni bele. Valahol a temperamentumomnak köszönhetem, hogy ez sikeres volt. Nekem volt türelmem elmagyarázni, hogy mit szeretnék, és tudtam tanácsokat adni. Azt fontos látni, hogy mindig az volt a célom, hogy a vendég legyen elégedett. Ezt pedig csak úgy tudom megtenni, ha olyan ételek mennek ki, amiről úgy gondolom, hogy azok tökéletesek. Mindezt pedig úgy lehet elérni, ha a konyhán dolgozó emberekből kihozom a maximumot, tehát nem a tanítás volt az elsődleges cél.

Cafe Mantaro banner 348x260 21

Az Alabárdos egyfajta állócsillagnak számított a hazai gasztro­nómiában, ahová a legnagyobb hírességek járnak és krea­tív magyar konyhát visz. Hogyan értékeli, hogy mégsem honorálta ezt csillaggal a Michelin?

Most, hogy egy idő óta kívülről látom, most már értem. Egy étteremben nagyon fontos az étel, hiszen étkezni járunk ide, de nemcsak az étel számít. Fontos, hogy míg várod az ételt, mit látsz. Egy összképnek kell kialakulnia. Amikor a Michelin megérkezése előtt az értékelési elveikről beszéltek, arról volt szó, hogy fontos a jó étel, valamint az állandóság, ami a séfnek a személyét és a színvonalat is érinti. Gondoltam, mi kell még ehhez? Itt van egy jól működő elegáns fine-dining étterem egy történelmi negyedben. A tulajdonos és én, a séf is már jó ideje dolgozunk együtt. Egyértelmű, hogy mi leszünk az elsők, akik megkapják a csillagot. És nem, és nem, és nem.

Amikor aztán elkezdtem utazgatni a világban, láttam, hogy a konyhán is van mit változtatni. Láttam, hogy az egyformán magas színvonalat lehet, hogy nem is tudjuk tartani. Nem is azért, mert nem vagyok erre képes, hanem, mert a rentábilis működéshez esténként nagyobb társaságokat is vállalni kellett, 30-40 fővel. Ezeken az estéken az á la carte-nak nyilván többet kellett várnia, hogy a 40 főt kiszolgáljuk. Emiatt biztosan voltak megingások a színvonalban. Mindemellett csak akkor működik minden, ha a konyha oldal és az éttermi oldal is akarja. Nálunk ez az összhang nem volt meg, és ez vendégként nyilván érzékelhető is volt. Végül ez lehetett az oka annak, hogy nem kaptunk csillagot.

A Michelin számára is fontos az állandóság, de az Alabárdosban mindig igyekezett előrébb lépni. Hogyan lehetett séfként fejlődni?

Úgy tudsz elsősorban fejlődni, ha utazol a világban, és eljársz enni. Az interneten csak azt látod esetleg, hogy az adott étel hogyan néz ki, az ízét nem érzed. Emellett olyan kollégákkal kell körülvenni magad, akikkel tudsz kommunikálni, együtt gondolkodni, akár egy új étlapról. Volt olyan időszakom, amikor úgy adta a helyzet, hogy egyedül maradtam, azaz csak én írtam az étlapot. Sokszor jól jön a segítség, hogy én még tennék hozzá ezt vagy azt, mert ha már a vendég mondja ezt, akkor már késő. Ha van egy olyan helyettesed, mint amilyen annak idején Sárközi Ákos volt, akkor sokkal jobban működik a dolog. A nagy séfeknél is gyakran úgy működik, hogy a séf­helyettes talál ki egy ételt, és a séffel együtt dolgoznak azon csapatmunkában, hogy még jobb legyen.

Amikor főz, gondol arra, hogy vajon mit szólna ehhez valaki, vagy csak a vendég számít?

Az a baj, hogy az Alabárdosban is abba fáradtam bele, hogy megjelentek a kalauzok. Pár évig tartott a Michelin-őrület is, és az ember elkezdett úgy gondolkodni, hogy amikor megkóstolta, akkor kitalálta, hogy még kellene bele valami textúra, nincs benne krémes, nem roppan, amit az ilyen guide-okban lehet olvasni, mint hibát egy másik étteremnél. Ezáltal pedig már nem ment könnyedén egy étlapváltás, mert ilyen szemszögből is kellett nézni. Ez azt hozta magával, hogy elkezdtük túlbonyolítani az ételeket. Most utólag látom, hogy így egyre görcsösebben kreáltunk új ételeket. Már olyan szinten kezdtem el gondolkodni, amelyhez már nem volt megfelelő kéz mögöttem. Szoktam mondani: jó, hogy elindítottuk ezt a gasztroforradalmat, de az utánpótlás elmaradt.

bicsar attila int1

(foto: Sauska 48)

 

Mi lehet az oka annak, amit említett, hogy a gasztronómiai forradalom utánpótlása elfogyott?

Most azt látom, hogy azok voltak a legfogékonyabbak a gasztronómiai megújulásra, akik nem is az iskolában tanulták a szakmát, hanem miután elvégeztek egy egyetemet, rájöttek arra, hogy sokkal szívesebben foglalkoznának gasztronómiával. Ők sokkal lelkesebben vetették bele magukat az egészbe: utaztak, világot láttak, volt fantáziájuk. Egy idő után viszont a pályán kevés a kreativitás, és szükség van bizonyos vezetői képességre is. Most érkeztünk oda, hogy nagyon sok étterem nyílik, de be is zár, mert egy konyhát vezetni már teljesen más dimenzió, mint főzni.

A lelkes fiatalokban ez a képesség vagy megvan, vagy nincs, és én úgy látom, hogy inkább az utóbbi a jellemző. Az ilyen helyek egy-két évet bírnak. Az csak egy álom, hogy reggel elmegyek a piacra, megvásárolom az alapanyagot, és megfőzöm, majd mindig mást adok. Ezt egy darabig lehet bírni, de nem túl sokáig.

Amikor kiderült, hogy elhagyja az Alabárdost, és külföldön próbál szerencsét, akkor a döntés magyarázatában a Borsmentának adott interjújából az is kiderült, hogy ha minden így megy tovább, akkor nem számíthat tisztes idős­korra és anyagi megbecsülésre. Az életközepi válságnak nevezett jelenséggel is magyarázható a döntés, amikor az ember már belátja az idősebb korát is, és azt is számvetésbe veszi. Így a szakácspálya kilátástalansága is beleszámított a döntésébe?

Nyilván ez is erősen közrejátszott. Amikor megnéztem, hogy mit csináltam az elmúlt három évemben, és mit fogok tenni a következő háromban, akkor sok változást nem láttam, és arra gondoltam, hogy basszus, az hat év az életemből.

Ha az ember olyannal foglalkozik, amit szeret, akkor az nem rossz, ha abban nincs nagy változás…

Igen, de én most még érzek magamban annyi erőt, hogy ne csak stagnáljak egy színvonalon, hanem fejlődjek. Hogyan tudok fejlődni? Úgy, hogy tanulok, világot látok, megismerem az alapanyagokat. Rájöttem arra, hogy nem elég széleskörű az alapanyag-ismeretem, amely a hazai szakácsok nagy többségére igaz. Ezen mindenképp akartam változtatni. Ezen kívül meg akartam tanulni üzletembernek lenni. Amíg csak konyhafőnök vagyok és nem tulaj, addig hamar el lehet érni a plafont. Lehet, hogy léptem egy lépést anyagilag, de onnantól nincs semmilyen előrelépési lehetőség. A jelenlegi üzleti környezetben pedig nem szeretnék itthon tulajdonos lenni, s nem is szeretnék túl távol kerülni a főzéstől.

A következő lépésként csak abban láttam a jövőt, ha tanulok. Megtanulok még jobban angolul. Erre csak olyan országban volt lehetőség, ahol folyamatosan használom a nyelvet. Másrészt az is fontos volt, hogy ne csak egy helyen dolgozzak, hanem több üzletben, mint egy corporate chef. Mindig is Kiss János volt ugyanis a példaképem, aki annak idején kikerült egy szállodába, amelynek a séfje lett, később pedig az összes Hyattnek ő lett a corporate chefje.

Hiszek abban, hogy fentről irányítják az eseményeket. Amikor ugyanis elhúzódott az amerikai vízumügy, akkor már nagyon el akartam indulni. Fontos volt az angol nyelvterület, így jött London ötlete. Kapóra jött, hogy a lányom elvégezte a cukrásziskolát, így gondoltuk, hogy neki is jobb, ha külföldön tanul. Együtt erősítjük egymást. Tavaly februárban el is indultunk Londonba.

Minden rózsaszín volt. Fontos volt, hogy egy Michelin-csillagos helyre menjek, ahová egy hét alatt sikerült is bekerülni. Látni akartam, hogy megállom-e a helyem egy ilyen konyhában, bírom-e tudással, meg idegrendszerrel a nyomást.

És mi lett az eredmény? Visszaigazolta a tudását a Michelin-csillagos hely?

Úgy láttam, hogy teljesen megálltam a helyem. Semmiből nem voltam lemaradva, legfeljebb voltak olyan alapanyagok, amikkel nem dolgoztam. Tulajdonképpen pont ezért is mentem, hogy ezekből megismerjem a legújabbakat. Fontos volt nekem az is, hogy lássam, hogy hogyan működik a rendszer.

Hogyan folytatódott a londoni történet?

Időközben a médiában kitudódott, hogy szabadon elérhető vagyok, és elkezdtek érkezni a felkérések Japántól kezdve Los Angelesig, de mindenkinek nemet mondtam. Aztán érkezett a felkérés Floridából, az Eventrend részéről. Úgyis végeztem a londoni étteremben, így láttam, hogy lenne 2-3 hónapom, hogy részt vegyek a munkában, és megírjam a menüt. Pont ilyen munkában szerettem volna részt venni, hiszen ők is több üzletet szeretnének vinni Amerikában. Ráadásul nem kimondottan egy séfet kerestek, aki a tűzhely mellett áll, hanem olyat, aki az üzletmenetben vesz részt. Erre mondtam: miért ne? Kimentem Floridába, és annyira megtetszettünk egymásnak, hogy már fél évet eltöltöttem ott. Ennek a jövője leginkább arról függ, hogy hogyan alakul a vízum ügye.  Most azért is vagyok Magyarországon. Nem azért, mert a külföld nem váltotta be a reményeimet. Eredetileg Londonba mentem volna vissza, de közbelépett Sauska Krisztián.

Pedig mintha az derült volna ki az eddigi cikkekből, mintha hazatért volna…

Éppen az volt a döntésem lényege, hogy itthon is és külföldön is szabadon dolgozhassak. Amikor Magyarországon vagyok a Sauska 48-cal foglalkozom, de ugyanúgy viszem tovább az amerikai projektet is. A Sauska 48 egyébként szintén beleillik a terveimbe. A Sauska-családot már 15 éve ismerem. Sauska Krisztiánnak pedig ugyanolyan a gondolkodása a borról, mint nekem az ételről. A minőség megszállottja, kíváncsi, kísérletező, bátor.  Ő is úgy próbál előrébb lépni, hogy mást csinál, mint a többiek.

Bár úgy gondolják sokan, hogy hazajöttem, de a nyaram úgy nézett ki, hogy július végéig Villányban voltam, majd Floridába utaztam, lecseréltem az étlapot, egy csütörtöki napon hazajöttem, vasárnap pedig már Japánba utaztam, hogy ott szerezzek inspirációt, és megnézzem Moldován Viktor séf­kollégámat, hogyan tud ott magyar ételeket főzni. Emellett az is volt a cél, hogy a kertjét is megvizsgáljam, mert Villányban is profi szinten szeretnék konyhakertet létrehozni.

A magyar konyhát milyennek látják külföldön?

Nagyon nagyra értékelik. Én nem is akartam magyar ételeket főzni, de elvárják. Amerikában annyian jártak már Magyarországon, hogy várják a töltött káposztát és a paprikás csirkét. Japánban is érdekes volt látni Moldován Viktort, hogy hogyan nyúl hozzá. Ha jó a megközelítés, az adott országnak megfelelőn, akkor van létjogosultsága, és van benne fantázia. Most ne azt nézzük, hogy mi is konkrétan magyar ebből, de amit magyarnak ismernek, az a paprikás csirke, és töltött káposzta. Japánban például a tejtermékeket nem jól tudják megemészteni. Ott ezt be kell helyettesíteni, vagy el kell hagyni. Mindig tudni kell, hogy kinek főzünk – ez a világ különböző országaiban különösen igaz. Amerikában szeretik a nagy adagokat, de azok legyenek könnyebbek. Már ott tartottunk, hogy készítettem egy kéthetes magyar menüt, amit imádtak.

bicsar attila int3

(foto: Sauska 48)

 

A kilátástalan szakácspálya megoldására lát azóta valami megoldást?

Amikor megfogalmaztam a szakácspálya kiúttalanságát, ­akkor pár idősebb szakács megsértődött. Pont más idősebb szakácsok védtek meg, hogy mondják meg, ha nincs igazam.

Igen, a korábbi interjúnkban nekünk Vomberg Frigyes is hasonló tapasztalatokról számolt be, amikor arról beszélt, hogy 40 évesen a magyar szakács mehet a kukásautóra…

Ha megnézzük a Kalla Kálmán és Gullner Gyula után következő generációt, akik ugyancsak próbáltak valamiféle alapokat lerakni, akkor azt látjuk, hogy sokan maradtak ott a tűzhely mögött idős korukig. Ahogy az emberek a vendéglátásban a fizetésüket kapják, milyen nyugdíjra számíthat az ember idős korára? Ez egy olyan fizikai munka, amely mellett nem hiszem, hogy teljesen fitten érném meg a nyugdíjas kort.

Én csak abban láttam a kiutat, csak úgy tudok magasabb fokozatba lépni, ha tanulok, és tudok olyan tőkét kovácsolni, amiből utazok, és megvalósítom a terveim. Lehet, hogy itthon is meg lehetne ezt tenni, de nekem ez rövid távúnak tűnik.

Ha tudod, hogy mit szeretnél megtanulni, akkor el tudsz indulni. Ha csak Londont vesszük, akkor bármikor ki lehet menni a halpiacra és két napig csak halat bontani. Nekem mindig is fontos volt a hitelesség, hogy olyan dolog mögé álljak, ami hiteles. Már az is zavart egy idő után, hogy egyre kevésbé tudtam válaszolni azoknak a lelkes fiataloknak, akik körülvettek, és bújták az internetet. Régen még lehetett kamuzni bármilyen húsról, hogy borjú, mert úgysem látott még senki borjút. Ma már ez nem megy. Nem szeretném, hogy egy-két évig még a médiában szárnyaljak, aztán mehetek én is Vomberg Frici mellé a kukásautóra. Biztosan nagyon jól elbeszélgetnénk, de nem ez lenne az igazi a pályafutásunk végére.

Kívülről egy kicsit úgy tűnt, hogy nem látszik önben az ambíció, és hogy talán inkább a tanítványok kinevelését tekinti fő feladatának…

Fontos, hogy kívülre is tudassuk, hogy vagyunk és létezünk. Ahogy arról korábban beszéltünk, az Alabárdos egy álló­csillag volt. Mindenki tudta, hogy egy magas színvonalon működő étterem. A média is úgy volt vele, hogy más, új éttermeket mindig előrevett, mert tudták, a Bicsár úgyis ott van, jövőre is ott lesz. Eközben meg azt vettem észre, hogy azok, akik kikerültek a kezem közül, szárnyalnak és sikeresek, miközben én továbbra is ugyanannyi energiát teszek bele minden egyes ember­be, aki belép a konyhámba, függetlenül attól, hogy meddig marad. Ekkor mondtam azt, hogy ebből elég volt, változtatni kell. Most azon vagyok, hogy felépítsem a saját brandemet, mint egy árut. Ezt a Sauska család érti és támogatja. Ideálisan egészítjük ki egymást és sok örömünk van a közös munkában, amit úgy látjuk, a vendégek is éreznek és értékelnek.

Külföldön ezt az egzisztenciát meg lehet teremteni?

Azt gondoltam, hogy Amerika olyan hihetetlen nagy piac, hogy ha ott valaki valamiben jó, akkor sokkal könnyebb fejlődnie. Azért is volt cél az Egyesült Államok, mert ott olyan sokan esznek, isznak éttermekben, hogy ha ott valaki egy kicsit mást csinál, és megérzik, hogy jobb, akkor van létjogosultsága, hogy építse a saját karrierjét. Persze szerencsére is szükség van ehhez, de én bízom abban, hogy ez össze fog jönni. Valóban a lehetőségek hazája, de csak akkor, ha akarod, és dolgozol érte. Magyarországon is így működik ez, csak lehet, hogy egy kicsit lassabban és nehezebben. Ha nem akarod, akkor Amerikában sem jutsz semmire.

 

(A cikk a Chef&Pincér októberi számában jelent meg.)